Tarr Béla első nagyjátékfilmjét alig 22 évesen, hat nap alatt forgatta amatőr színészekkel főként improvizációra építve. A történet a lakáshiány és a kényszerű összezártság köré szerveződik: a fiatal Irén apósa lakásában él, amíg a férje katonai szolgálatát tölti, a feszültség pedig folyamatosan nő a szereplők között. A film a Budapesti Iskola dokumentarista-fikciós irányzatát követi, vagyis az amatőr szereplők saját, valós élethelyzetükhöz közel álló karaktereket játszanak, valódi helyszíneken, ebben az esetben Angyalföld korabeli munkásnegyedében. A Családi tűzfészek lenyűgöző realisztikussága miatt a néző szinte ott érzi magát a zsúfolt lakásban, ahol minden apró gesztus és tekintet feszültséget hordoz. Már az első munkájában is megmutatkozott Tarr egyedi látásmódja, ami későbbi filmjeiben is visszaköszön.

Az Őszi almanach Tarr első stilizáltabb munkája, amely már előrevetíti későbbi filmjeinek hangulatát. A kamaradráma ötszereplős: egy lepusztult polgári lakásban a tulajdonos, Hédi, fia, alkoholista barátja, ápolónője és annak élettársa spekulál Hédi vagyonára. A rögtönzésre épülő játék, a bizarr megvilágítás és a színpadias világítások különös, kísérteties hangulatot adnak a filmnek. Sokan nem tudják, de ez Tarr egyetlen színes alkotása. Ez azért is izgalmas, mert a különböző megvilágítások szinte „karakterként” működnek, kiemelve a szereplők belső feszültségeit és a lakás szűk terének szorongató atmoszféráját.

A Kárhozat már kétségkívül a rendezőre jellemző stílusjegyekkel készült, miközben megjelennek benne azok a vizuális és zenei elemek, amelyek későbbi filmjeit is meghatározták. Hranitzky Ágnes vágásai, Víg Mihály zenéje, Pauer Gyula díszletei és jelmezei, valamint Medvigy Gábor operatőri munkája mind hozzájárulnak a rendező jellegzetes atmoszférájához. A történet szerint a középkorú Karrer egy lepusztult bányászvárosban vágyakozik a helyi bár énekesnője után, miközben kisebb csempészmunkába is belekeveredik. Tarr nem a történet előrehaladására koncentrál, hanem a szereplők jelenlegi helyzetére, érzelmi állapotára és a környezetükből fakadó feszültségekre, így filmjeiben a hangulat és a karakterek belső világának ábrázolása kerül előtérbe. A Kárhozat lassan vonja be a nézőt a történetbe, miközben a szereplők apró gesztusai és a sivár környezet az emberi vágyakról és kudarcokról árulkodnak.

A 421 perces monumentális film az irodalmi Nobel-díjas Krasznahorkai László regényét dolgozza fel. Az alkotásban a rendező a változatlan, mozdulatlan világot, valamint az emberi sors kilátástalanságát ábrázolja. A pusztuló alföldi mezőgazdasági telepen élő maroknyi ember élete felbolydul, amikor Irimiás, a halottnak hitt férfi visszatér. Oldalán a csaló Petrinával, a rendőri hivatalban kapott titkos megbízatását teljesíti, bábuként mozgatva az embereket. A Sátántangó nemzetközi rajongótábora miatt ma a legismertebb és talán legnézettebb magyar film. A rendkívüli hosszúsága ellenére lebilincselő, mert minden apró részlet és tekintet újabb feszültséget és titkot tár fel a néző előtt. A ritmus, a hosszú, lassú beállítások és a hangulat együtt teremtik meg az igazi Tarr-élményt.

A Werckmeister harmóniák tökéletes kiindulópont Tarr Béla életművének felfedezéséhez. Az ellenállás melankóliája című Krasznahorkai-regényen alapuló film egy csendes alföldi városba érkező vándorcirkusz történetét meséli el, ahol a rejtélyes herceg provokálja a városba érkező kétes alakokat, feszültséget és zavart keltve a közösségben. Valuska, az újságkihordó és Eszter György, az öreg zenetudós tehetetlenül figyelik a kibontakozó apokalipszist. A feszült, nyomasztó eseményeket is egyetlen karakter szemszögén keresztül élhetjük át, ami rendkívül személyessé és elgondolkodtatóvá teszi a történetet. A fekete-fehér kompozíciók, a Lars Rudolph által alakított tiszta lélek és Víg Mihály már-már fájdalmasan szép zenéje együtt teremtik meg Tarr különleges atmoszféráját.

Tarr Béla utolsó nagyjátékfilmje, A torinói ló hat nap eseményeit követi egy kis tanyán, ahol apa és lánya a hideg, a szél és a mindennapi túlélés nehézségeivel küzd. A filmben szinte semmi hagyományos cselekmény nem történik: a szereplők csupán próbálnak boldogulni a sivár környezetben, miközben az idő lassan telik, és a világ változatlansága pedig még hangsúlyosabbá válik. Az alkotás az emberi létezés törékenységét és az idő múlását a lehető legminimalistább formában ábrázolja. A torinói ló a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon az FIPRESCI-díjat és a Zsűri nagydíját (Ezüst Medve) is elnyerte, ezzel Tarr életművének méltó befejezése lett.