A Húsvét-sziget hatalmas kőszobrainak mérete és száma régóta vita tárgya, hiszen a sziget erőforrásaiból lehetetlennek tűnik ezeket létrehozni. A 18. századi európai felfedezők is úgy tekintettek ezekre az alakokra, mint megmagyarázhatatlan jelenségekre, ám a modern tudomány sem tudott ezidáig logikus magyarázatot adni arra, miként hozhatták létre azokat. 

Korábban több, egymástól jelentősen eltérő elképzelés is született arról, hogyan dolgoztak a szobrokon. Volt, aki szerint bonyolult szállítási technikák révén alkották meg őket, mások fapályákra, görgőkre, szánokra vagy tömeges munkaerőre épülő módszereket feltételeztek. Ezek a teóriák azonban ritkán kötődtek közvetlen, részletes régészeti bizonyítékokhoz.

Egy, a Science Alertnek nyilatkozó régész két évtizedes kutatásának adatait ismertette, amelyek három kérdésre adtak választ.

A kutatások során először 11 686 drónfelvétel felhasználásával létrehoztak egy nagy felbontású, teljes körű 3D modellt a Rano Raraku tűzhányókráterről, ahol a szobrok túlnyomó többségét faragták. A részletesség lehetővé tette, hogy a teljes terület összefüggéseit megvizsgálják. Az eredmények szerint több mint harminc egymástól független, kisebb kőfaragó működött párhuzamosan, amelyek önállóan dolgoztak, saját technikai megoldásokkal. A modellben 426 különböző stádiumban lévő szobrot, több száz vágatot, eltávolított szoborhelyet és eddig nem dokumentált külső bányaterületeket is azonosítottak, ami egyértelműen széttagolt munkafolyamatokat jelez.

A második nagy kérdés az volt, hogyan mozgatták a több tonnás alkotásokat. A régészek kutatásai a „sétáltatásos” mód hipotézisét vizsgálták, amely a szájhagyományokból és korábbi mérnöki kísérletekből indult ki. Ennek alapján megmérték azokat a szobrokat, amelyeket egykori szállítóutak mentén hagytak hátra. Ezek formailag eltérnek a végső helyükre került példányoktól. Szélesebb talapzat, jellegzetes D alakú keresztmetszet és előredőlő testforma jellemzi őket. Ezek a sajátosságok a függőleges, „járó” mozgatáshoz szükségesek, míg vízszintes szállításnál nem előnyösek.

Egy 2013-as kísérlet során egy több mint négy tonnás betonmásolatot 18 ember három kötéllel tudott mozgatni, ami igazolta a forma és a mozgásmód kapcsolatát. Kiderült, hogy azok a szobrok, amelyeket a kőfejtőtől az utak mentén próbáltak elszállítani, egy mintázatot követnek. A legtöbb törött vagy félbehagyott szobor a kőfejtő közelében található, ám minél messzebb haladtak, annál kevesebb akadt az úton. Ez azt jelenti, hogy a szobrok nagyobb eséllyel dőltek el és sérültek meg rögtön a szállítás elején, és amelyek egyszer felborultak, azokat már nem vitték tovább. A törött szobrok repedésmintái is ezt támasztották alá: a sérülések arra utalnak, hogy a szobrok függőleges helyzetből estek le, vagyis állva próbálták őket mozgatni.

A harmadik kérdés a csendes-óceáni sziget környezetének átalakulásával kapcsolatos, tehát hogy hogyan tudtak a szobrokat készítő őslakos rapanuik fennmaradni. A Húsvét-sziget fáit ugyanis a 17. században teljesen kiirtották. Az ásatások leletei szerint az itt élő emberek étrendje nem utalt tartós éhínségre, az esetleges élelmet jelentő rágcsálók aránya sem csökkent.

Ökológiai modellek szerint a 13. század körül megjelenő polinéz patkányok néhány év alatt tömegesen elszaporodhattak, és a magok nagy részének elfogyasztásával akadályozták az erdők megújulását. Bár az őslakosok igyekezték földjeiket megművelni, a rágcsálók tevékenységei végleg ellehetetlenítették a fák újboli megjelenését. A kutatás szerint a rapanuik alkalmazkodni tudtak a megváltozott körülményekhez. Többek között összezúzott köveket terítettek a földekre, amely segített megőrizni a nedvességet és javította a talaj termékenységét is. Ennek köszönhetően továbbra is tudtak növényeket termeszteni, miközben a tengerből származó élőlények továbbra is jelen voltak az étrendjükben. A szobrok készítése sem fejeződött be, hiszen az erdők eltűnését követő mintegy 500 évig folytatták a monumentális alkotások létrehozását.