A @LL3t4rgIA egy végzős osztály utolsó tanévét követi nyomon, bankettel, érettségivel, ballagással. Mennyire tudtatok meríteni a saját középiskolás emlékeitekből az előadáshoz?

Márkus Luca: Esetemben a gimnáziumi lét nem hoz fel túlzottan jó emlékeket, de nem azért, mert olyan voltam, mint Léna karaktere [az előadás Georg Büchner Leonce és Léna című drámájának szabad átültetése korunkba − a szerk.]. Igyekeztem mindig alkalmazkodni a közösségekhez, megtalálni bennük a helyem, nem voltam outsider. Az más kérdés, hogy az elszántságommal és tudatosságommal mennyire voltam szimpatikus a saját korosztályomnak – ebből azért adódtak problémák. De a szerephez máshonnan kellett fogalmaznom, nem a személyiségfejlődésem akkori fázisát kellett visszakapargatni, mert alapvetően én máshogy működöm.

Medveczky Balázs: Nálam sokkal több személyes összefüggés van Leonce szerepével. Mind az általános iskola alatt, mind a gimiben szerettem csöndben lenni, háttérbe vonulni, tehát ugyanolyan kívülálló voltam, mint ő. Kicsekkolgattam a világból, ábrándoztam az órákon, miközben azt sem tudtam, hol tartunk, mit veszünk éppen.

A 18 év körüli fiatalokkal – tehát a késői Z generációsokkal – van közvetlen kapcsolatotok? Balázs, te még épphogy Y-os vagy, Luca, te pedig a Z tetejét súrolod.

Luca: Nekem fiatalabbakkal van, a húgom 11 éves lesz, az unokaöcséim is hasonló korúak. A húgomon keresztül látom, hogy mik azok a nehézségek, amik az ő életében már jelen vannak, de a mi időnkben még nem merültek fel. Azt is érzékelem, ami a darabban is megjelenik: nehezebben nyitnak egymás felé, az élő kommunikáció sokszor akadozik, és hiányzik az eszköztáruk a személyes kapcsolódáshoz, hiszen elsősorban az online világban léteznek. Persze ez személyiségfüggő is.

Balázs: Nekem is sok unokahúgom meg unokaöcsém van, a második legidősebb unokahúgom 13 éves lesz januárban. Meglepődtem, amikor nemrég megtudtam, hogy egy K-pop zenekar fanatikus rajongója, mert a fejemben még mindig úgy élt, mint aki babákkal játszik. Úgy érzem, tizenévesként nekünk még sokkal lassabb volt a világ, és lassabbak voltak a reakcióink is rá. Rájuk viszont ömlenek az ingerek, például a zene, és szinte habzsolják őket.

Ennek az információdömpingnek persze van pozitív hozadéka is, de nem könnyű kezelni. Ti miben látjátok a nehézségeit?

Luca: Nehéz vele lépést tartani, és máshogy is huzalozza be az idegrendszerüket a sok inger. Több mindenben tetten érhető ez az idegrendszeri változás, amiről Steigervald Krisztián [generációkutató, aki segítette a @LL3t4rgIA előadás létrejöttét − a szerk.] is mesélt nekünk. Itt nem arról van szó, hogy ezek a gyerekek jobbak, rosszabbak, elromlottak, egyszerűen máshogy fejlődnek, és már nem lehet tőlük elvárni azt a figyelmet, amit még tőlünk vagy a szüleinktől igen. Én is sok dolgot megkaptam, amire vágytam, de mondjuk még évekig ugyanazt a kazettát hallgattam.

Balázs: Én meg egy időben kizárólag a Heroes III játszottam, ami évekig bőven elég volt. Nagy ritkán még ma is játszom vele… Mostanában viszont mintha kezdene eltűnni a türelem, az egyszerre csak egy dologban való elmélyülés, inkább újabb és újabb ingerek után kapkodnak a fiatalok.

Krisztián milyen tanácsokat adott még a munkafolyamat során?

Balázs: Mondta, hogy töltsük le a TikTokot, hát rávettem magam. Bár őszintén: nem sokszor nyitottam meg azóta. Egy fake profilt csináltam, nézegettem a tartalmakat, és egyszer csak azt éreztem, hogy 10 másodpercenként egyre hülyébb leszek. Mikor bekapcsolom a tévét, ott is ugyanezt érzem. Mentségemre szóljon, hogy ebben az előadásban a szerepem pont az, akinek ez szintén nem igazán megy. Már lapozna, nem vágyik erre.

Luca, te aktívabban használod a közösségi médiát? Van egyfajta elvárás a színészekkel szemben, hogy jelen legyenek, követőket gyűjtsenek, vagy akár saját brandet építsenek?

Luca: Az Instagramot használom csak, a többi idegesít. Az ottani profilmora is úgy tekintek, mint a fotóalbumomra. A legszemélyesebb tartalmakat nem osztom meg, de szeretem, hogy van valamilyen lenyomata az életemnek. Mondják néha, hogy erre tudatosabban kellene figyelnem, de ez egyelőre nem annyira érdekel. Ha így is szívesen nézegetik az emberek a képeimet, azzal nincs problémám.

Balázs: Igyekszem kerülni a kommentolvasást, de néha azért szembejönnek a Facebookon. Ott nagyobb mennyiségben van jelen a gyűlölködés, ami iszonyatosan kiábrándít minden alkalommal. Szinte mindegy, milyen témában olvas el az ember egy cikket, biztosan lesz öt kommentelő, aki valaki mást elküld a világvégére. Néha azt is érzem egy-egy poszt láttán, hogy nekem ehhez semmi közöm. Ezek mind távolabb tolnak a rendszeres jelenléttől a közösségi média felületein.

Jól érzem, hogy nálatok ritkábban fordul elő az „agykikapcsolós” görgetés?

Luca: Áh, nem, és nagyon zavar, mert túl sok időt töltök ezzel. Mondjuk a szabadidőmben kötök, és emiatt az Insta-feedem tele van kötésmintákkal. Meg nézegetem a sminkelési technikákat is, amik érdekelnek a szakmámból kifolyólag. Ezekkel szeretek lépést tartani, de nagyon sok időt el tudok velük tölteni, a kezembe ragad a telefon.

Balázs: Én meg elküldözgetem magamnak a dobolási technikákat ilyen hajnal kettő-háromkor, hogy majd egyszer visszanézem őket, persze azóta is ott sorakoznak. Egyébként sokszor régi portréfilmekre alszom el, mert az nagyon kellemes, például egy Őze Lajosra.

Mi az a„hasznosabb” tevékenység, amivel kikapcsolódtok?

Balázs: Zenét szoktam csinálni, szerkeszteni, vágni, ismerkedek a Logic programmal. Ebben most nagyon benne vagyok.

Luca: Rendszeresen eljárok edzeni, egy héten háromszor is, ez nagyon fontos, nélküle már széthullik a rendszerem.

Balázs: Ne is mondd!

Luca: Felháborító, hogy neki nincs erre szüksége, és így is mindenki azt hiszi, hogy széteddzi magát! (nevet) De nyilván azért is fontos az edzés, hogy a testünk alkalmas legyen a fizikai feladatokra a színpadon. Szeretem azt érezni, hogy nem okoz problémát közlekedni a díszletben. És ott vannak az esztétikai vonatkozásai is, és az elvárások. De azt veszem észre, hogy mentálisan is jót tesz, helyre rak. Emellett kézműveskedek napi szinten, és nagyon szeretek főzni is. Amikor tudok, kevergetek valamit a konyhában.

Balázs: A kutyámmal is szeretek időt tölteni, elmenni vele hosszú sétákra az erdőbe.

Luca: Én meg a macskáimmal, nehogy megsértődjenek, ha olvassák.

Ha már edzés, több táncbetét van az előadásban − köztük egy látványos emelésekkel és akrobatikus elemekkel teletűzdelt balett kettős −, és ezen kívül is vannak fizikai igénybevételt kívánó jelenetek. Volt olyan, ami kihívást jelentett?

Luca: A klasszikus balett tizenkét évig meghatározó része volt az életemnek, de ennek az időszaknak már több mint tíz éve vége. Ennek ellenére bármilyen munkát is végzek, megmutatkozik a táncos múlt hatása: itt tanultam meg, milyen dolgozni, közösségben működni, és kitartóan gyakorolni addig, amíg valami sikerül. De mivel nálunk baletton csak egyetlen fiú volt, páros gyakorlatokat soha nem csináltunk. Amikor megmutatta nekünk Kondákor Ajsa Panka és Bari István ezeket a nehéz emeléseket, először csak álltam ott. Aztán kiderült, hogy 5 perc után mindenre emlékszik az izomzatod, hiába telt el ennyi év. Ritka, hogy egy férfi partner mellett ennyire bele tudjam engedni magam a másik karjába, miközben biztos vagyok benne, hogy nem lesz probléma. Balázzsal viszont végig nagy biztonságban érzem magam.

Ráadásul ott van a hosszú futás is az előadás szünete alatt.

Luca: Az Balázsnak is van, csak ő jobban bírja! (nevet)

Balázs: Igen, a tánc mellett [Balázs az SZFE előtt a Magyar Táncművészeti Egyetem balett szakára, majd a Budapest Kortárstánc Szakközépiskolába is járt − a szerk.] atletizáltam is régen.

Luca: Amúgy nagyon szeretek futni, de most már nem biztos, hogy fogok. Kiderült, hogy van egy súlyos porckopás a térdemben így 30 éves koromra, amivel foglalkozni kell. Emiatt picit át kellett alakítani a dolgokat a szünetben: én már nem futom végig.

Mennyire tudtok egyszerre többfelé figyelni?

Luca: Balázsnak nem megy, neki néha egy dologra is nehéz koncentrálni. (nevet) Mondjuk dobolsz…

Balázs: Az más, mert ott a négy végtagodat külön-külön használod, de valahol ott is egyfelé koncentrálsz. Egyébként érdekes, hogy a színpadon egyszerre több dologra is tudok figyelni, de az életben sokszor kikapcsolok, mert nekem az a pihenés. Ilyenkor viszont annyira bátran kapcsolok ki, hogy van, hogy beszélnek hozzám, és 5-6 percig nem figyelek. Egyébként alapos ember vagyok, de egyszerre csak egy dologban.

Luca: Nekem megy a figyelemmegosztás, sokszor csinálom is, mivel tudom, hogy kevés időm van bizonyos dolgokat megoldani, így ezeket inkább összesűrítem. Nem kifejezetten szeretem, de ehhez a szakmához komoly időmenedzsmentre van szükség. Hozzászoktam, hogy egyszerre több minden van a fejemben, mondjuk szöveget tanulok, miközben zenét hallgatok és teregetek.

Balázs: De ez alkat kérdése is: van, aki ösztönösen képes erre. Én nem ilyen vagyok.

A Z generációsokkal kapcsolatban gyakran hallani, hogy elviccelik a dolgokat, még önmagukat is, mindenre szarkasztikus humorral reagálnak, és egyesek szerint emiatt „komolytalanok”. Nektek van ezzel tapasztalatotok?

Luca: Valószínűleg ez is egyfajta védekezési mechanizmus. A kishúgomon keresztül azt tapasztalatom, hogy egyre nehezebb szemtől szembe vállalni a véleményüket, mert nem ebben szocializálódnak. Ahogy Krisztián említette, mindenkinek van egy online énje, ami mögé egyszerű elbújni, de ebből kilépve már nehezebb egymással kapcsolatba lépni. Könnyebb elviccelni a dolgokat vagy önironikusnak lenni, mint megmutatni, valójában milyen vagy, és mit gondolsz.

Balázs: Én ezt egyfajta lázadásnak látom a huszadik századi magyar ember mentalitása ellen. Ezek az általunk is ismert tipikus gondolkodásmódok a mai napig tartják magukat, öröklődnek, továbbadódnak. Mint például a »csináld és dolgozz«. A mai gyerekek meg felteszik a kérdést: oké, de hova és minek? Lapozzunk, és akkor mi van? A régi kor gyermeke meg nem tud ezzel mit kezdeni, és azt mondja rájuk, hogy komolytalanok.

Ahogy a fiatalabbak szeretik az idejüket is fluidabban beosztani. Már nem az a követendő minta, hogy a munka szigorúan kilenctől ötig tart.

Balázs: Most mondok egy példát. Az apám [Medveczky Ádám karmester – a szerk.], akire nagyon felnézek, az egész életét úgy élte le, hogy a naptára órára pontosan be volt osztva. De még a szabadideje is: hiába volt otthon mondjuk 4 órát, beírta, hogy déltől fél 2-ig tanul, fél 2-től 2 óra 10-ig ebédel, utána megint tanul, és utána elindul. Két noteszbe vezette ezeket. Gondolhatod, hogy ezt a szokást speciel nem örököltem tőle. Nagyon jó dolog a tudatosság, de a túlzott tudatosság már a szabadságodból vesz el.

Pedig az előadás vége azt is felveti, hogy a Z generációsok és az Alfások végső soron egy új világrendet teremtenek. A kérdés az, hogy vajon a fiatalok mit fognak kezdeni ezzel a lehetőséggel, az új szabályrendszerekkel, amiket most alakítanak ki?

Luca: Alapvetően szerintem az a fajta egzisztenciális biztonság, ami még a mi szüleink idejében fontos volt, már nem az. Itt arra gondolok, hogy van saját lakásod, autód, egy fix munkahelyed − nagyjából mindegy, hogy szereted-e vagy sem −, amiből finanszírozod az előbbieket, majd családot alapítasz. De átrajzolódtak a keretek: már nem úgy élünk, hogy a rengeteg munkának egyenes következménye lenne a jólét. És az ember ebbe egy idő után belefárad: »mikor jutok el odáig? Tényleg úgy kell leélni egy életet, hogy folyamatosan azért pakolom félre a pénzem, hogy 10 év múlva meg tudjak venni valamit, amit aztán még 30 évig fizetek?« Szerintem ettől a fiatalok megijednek, és ezért is tudják nagyvonalúbban kezelni ezeket a dolgokat.

Balázs: Egyébként örülök annak, hogy most már kevésbé státuszszimbólum az, hogy van-e autód vagy lakásod. Bécsben például ez még annyira sincs jelen: ott kifejezetten vagány dolog, ha mondjuk egy jómódú 60 éves nő villamossal közlekedik.

Bennetek okoz konfliktust ez a két világrend? A hagyományos értékrend, amit még otthonról hoztok, és a Z-sek életvitele, gondolkodása.

Balázs: Bennem okoz, de annak a tulajdonságomnak nagyon örülök, hogy makacsul, tudatosan ragaszkodom a saját tempómhoz. Nem szeretnék minél több mindent belepasszírozni a napomba. Persze a világ gyorsul, és mindenki megy ezerrel ide-oda, de én kifejezetten szeretem, amikor néha megadatik, hogy nem csinálok semmit. Olyankor csak ülök, vagy fekszem – én így birkózom meg a jelenlegi tempóval. Meg a zenehallgatás is segít félretenni az aggodalmakat. Kifelé is van néha konfliktusom, de igyekszem alkalmazkodni és türelemmel kezelni ezeket a szituációkat.

Luca: Nekem szerencsére nem kell küzdenem a szüleimmel, a nagyszüleimmel, mert haladnak a korral, használják a különböző közösségimédia-felületeket, képben vannak. A nagyapám például online sakkal üti el az idejét. De azért nagyon megijeszt ez az irtózatos tempó. Amellett, hogy persze látom, hogy sok minden a segítségünkre van, egyre jobban tűnik el a személyes vonatkozás. Ott van például a kézírás, ami szerintem fontos kapcsolat az anyanyelveddel, és rögzítés szempontjából is meghatározó. Én például úgy szoktam szöveget tanulni, hogy leírom a hosszabb monológokat. Most az iskolákban is iPadeken nyomkodják a feladatokat, és minden jel arra mutat, hogy ez a készség néhány év múlva könnyen eltűnhet. Ezek a folyamatok időnként kifejezetten megijesztenek.

Balázs: Ezért használok notesz-naptárat, jobban át is tudom látni vele a teendőket. Főleg amióta egyszer beírtam a telefonomba, hogy Mária országa csütörtök este 7, és valamiért sikerült elérnem, hogy az év 365 napján Mária országát játszom. Akkor eldöntöttem, hogy nem fogok többet ezzel próbálkozni.

Luca, említetted a személyesség eltűnését. De mintha megfigyelhető lenne egyfajta ellentendencia is, nem? Az analóg dolgokhoz való visszatérés.

Luca: Persze, mert ha egy jelenség elkezd túlnőni rajtunk, annak megjelenik az ellenpontja is. Most úgy lehet lázadni, hogy nem vesszük a kezünkbe a telefont. Ha elmegyek egy helyre, ahol nincs térerő, az első pár órában nagyon jól esik, de egy idő után elkezd zavarni, hogy nem tudom, mi történik, és mások sem tudják, mi történik velem. Ettől szorongok, ami iszonyú béna érzés: »most tényleg nem tudok meglenni telefon nélkül három napig?« Már annyira hozzászoktam, hogy dönthetek arról, rá akarok-e nézni.

Balázs: Én félre tudnám tenni a telefont, csak akkor a szeretteim elkezdenek aggódni, hogy mi van velem. De kevés jobb dolog van, mint amikor végre visszahívok valakit, és nem veszik fel. (nevet)

Luca: Utálok telefonálni. De a visszaírásban is tehetségtelen vagyok, most is van négy ember, akinek már két hete nem válaszoltam, miközben szeretem őket.

Balázs: Én most válaszoltam egy júniusi üzenetre, amiben egy általam szeretett ember kérdezte, hogy mikor lesz a @LL3t4rgIA bemutatója [szeptember 20-án volt − a szerk.]. Most megírtam neki a decemberi időpontokat.

Van még létjogosultsága a színháznak a streaming és az online scrollozás korában? Milyen visszajelzések érkeznek most az @LL3t4rgIA kapcsán?

Luca: A diákoktól sok pozitív visszajelzés érkezik, leköti őket, magukra ismernek. Szuper élmény ennyi érdeklődő fiatalt látni. Szerintem ez a mi felelősségünk is, hogy olyan élményt kapjanak, ami majd arra ösztönzi őket, hogy színházba járó emberekké váljanak. De tanároktól és szülőktől is jött már pozitív visszajelzés, hogy a másik oldalról megértenek valamit. Talán elkezdjük ezt a szakadékot kipárnázni. Arra pedig szerintem mindig lesz igény, hogy valami olyan dolgot nézzünk, ami most történik a szemünk előtt, és nem lesz belőle még egy ugyanilyen. Ezt nem tudja visszaadni sem a Netflix, sem a mozi, semmi.

Balázs: Annyira örülök, hogy ebben az előadásban a szülők legalább annyira célközönség, mint a gyerekek. Például volt egy anyuka, aki megnézte a 8 éves kislányával, és furcsa volt neki, hogy egy szót sem szólt a kislány az előadás után. Felültek a villamosra, aztán a kislány egyszer csak elsírta magát, és elmondta, hogy »olyan vagyok, mint Leonce a suliban«. És erről beszélgettek még napokig.

Újra közös bemutatótok lesz, a Könnyűvel indul [az interjú az előadás főpróbahetén készült, a bemutató december 12-én volt − a szerk.]. Erről mesélnétek egy kicsit?

Balázs: Pass Andrea, az előadás írója és rendezője annyira ösztönös, hogy nehéz erről beszélni, még sok minden változhat. Szeretem csinálni, nem egy szokványos munka. Körülbelül egy éve a Friderikusz Podcast vendége volt egy hölgy, aki megszülte a saját unokáját. Ez nem egyedülálló eset, de itthon ő volt az első. Ebből a történetből inspirálódva írta a darabot Andi, középpontban a nagymamával, akit Nagy-Kálózy Eszter alakít. Luca meg a lányát játssza.

Látom, hogy nagyon elfoglaltak vagytok, rengeteg előadásban játszotok. Azért a karácsonyra tudtok készülni?

Balázs: Mániákusan szeretem a karácsonyt, de sajnos idén extrán kevés időm lesz az ünnepek előtt és a két ünnep között, utána lesz csak pár szabadnapom, így csak szedettvedetten tudok találkozni a családommal is. Ez azért elszomorít.

Luca: Tegnap megsütöttem hat rúd bejglit, 3 kiló granolát, és hókiflit is csináltam, mivel tudtam, hogy csak egy szabadnapom van karácsonyig. Illetve még valamikor flódnit fogok készíteni egy barátnőmmel, azt most fogom megtanulni. Számomra fontos az adventi időszak, és az édesanyámmal közösen kialakított hagyományokat is próbálom ápolni. Olyan nincs, hogy nincs karácsony, hogyha csak egy napra van, akkor is van. Az ünnepek is egyfajta megtartó erőt képviselnek, ezeket lehet várni, fel lehet rájuk készülni, rendszert adnak az életünknek. Nagyon kevés jut ezekből a pillanatokból, de ha nem lennének, elveszíteném a fonalat.