Pici korod óta táncolsz, két és fél éves voltál, amikor belekezdtél. Mi volt az a pont, ahol eldöntötted, hogy ez lesz a te utad?

Tisztán emlékszem erre a pillanatra. Anyukám matek-angol szakos általános iskolába íratott be első osztályban, pedig már akkor is művészlélek voltam, és az osztálytársaim ki is közösítettek emiatt. Közben balettozni jártam, ahol meg olyan emberekkel voltam körülvéve, akiknek hasonlóan a tánc, a kreativitás, a mozgás volt a hobbijuk, és nem tekintettek rám csodabogárként. 7-8 éves voltam, amikor a tánctanárnőnk megengedte, hogy más, nagyobb osztályokhoz is bejárjak tréningezni, hogy gyorsabban fejlődjek.

Ez Oroszlányban volt?

Igen, Csáky Máriánál kezdtem. Épp egy spárgagyakorlatot csináltunk, és hirtelen elöntött a felismeréssel vegyes boldogság, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Onnantól kezdve csak ez érdekelt. A Táncművészeti Főiskola (ma már Magyar Táncművészeti Egyetem – a szerk.) balettszakára több száz gyerek közül választottak ki, de ezt az intézményi rendszert és a kollégiumi életet annyira nehezen viseltem, hogy egy pár hónap után hazaköltöztem. Nagy volt a versengés a gyerekek között, én viszont csak táncolni szerettem volna, de nem ilyen áron. Aztán 14 évesen már egyértelmű volt a Pécsi Művészeti Szakközépiskola táncos képzése. Mivel már akkor is szerettem a szépségápolással, bőrápolással foglalkozni, muszájból választott B opcióként felmerült, hogy kozmetikusnak is jelentkezzek, vagy más szépséggel kapcsolatos iskolába. De szerencsére felvettek.

Külföldön sok helyen megfordultál, ráláttál a különböző táncos képzésekre is. Mit gondolsz a magyar táncoktatásról a tapasztalataid alapján?

14 éves korom óta nem igazán volt nyaram, mert azt külföldi intenzív kurzuson töltöttem, például az NDT-nél (Nederlands Dans Theater, neves holland tánctársulat – a szerk.). Itt szembesültem azzal, hogy többet kell még tanulnom, mert sokkal magasabb az ő képzésük színvonala, mint a sajátom, és teljesen más szemléletű oktatásban részesülnek.

Már akkor is ennyire tudatos voltál?

A tánc volt a mindenem, nagyon komolyan vettem. Emiatt későn értem, a testem sem változott körülbelül 16 éves koromig. Mindenki más már fiúzott, bulizott, én meg utolsóként jöttem el a suliból, mert gyakoroltam. Közben a középiskolai közeggel is nehéz volt megküzdeni, sokat bántottak azért, mert külföldi szemlélettel hazajöttem, nekik pedig nem tetszett, amit csináltam. Volt egy időszak, amikor a balettmesterem négy hónapon keresztül nem szólt hozzám, nem javított. Amikor a tornateremben volt az óránk, és nem volt elég balettrúd, én álltam egyedül a bordásfalnál.

Egészen fiatalon elkezdted építeni az Instagram-oldaladat, amikor a platformot itthon még kevesen használták. Mostanra már több mint 12 ezer követőd van.

Tényleg korán, 2012-ben kezdtem használni az applikációt, mindig is vonzottak az ilyen nyugati dolgok. Az elején csak naplóként tekintettem rá, majd amikor 2017-ben a Kecskemét City Baletthez kerültem, improvizációs videókat kezdtem megosztani, és akkor kezdtek el többen követni. Eredetileg semmi különösebb motivációm nem volt ezzel, azóta már learchiváltam körülbelül a háromnegyedét a korábbi posztjaimnak, mert túl sok volt.

Ma már viszont közösségépítési lehetőségként tekintesz rá, ha jól érzékelem.

Hullámzó a kapcsolatom a social médiával, néha telítődöm, és mondjuk egy hétre letörlöm. Utána meg nagyon sok időt töltök rajta. Az biztos, hogy rengeteg lehetőséget köszönhetek neki, olyan kapcsolatokat szereztem általa, amikre nem is gondoltam volna. Tavaly például csináltam egy táncelőadást Luxemburgban, és a koreográfus Instagramon talált meg, ahogy egy számomra meghatározó tengerentúli szerelem is itt bukkant rám. A közösségépítéssel kapcsolatban az a nehézség, hogy a követőim kb. 60%-a külföldi, emiatt sokat posztolok angolul, így viszont nehezebb eljutni a magyar követőkhöz.

Akkor nem tartod magad tartalomgyártónak, influenszernek?

Ez egy jó kérdés. Egyre többször érzem, hogy amikor meghívnak egy-egy eseményre, valójában nem engem hívnak el, csak küldenek egy hírlevelet, hogy gyere el, majd posztolj róla. Nagyon megválogatom azt, hogy kivel dolgozom együtt. Nem vállalok olyan dolgokat, amelyekkel nem tudok azonosulni.

Hogy tudsz megbirkózni a közösségi média nyomásával, mint művész?

Nehéz kérdés ez szabadúszóként, amikor ezek a megosztások a megélhetésedet biztosítják, itt tudod hirdetni a saját aktivitásaidat.

Visszakanyarodva a tánchoz, itthon is neves koreográfusokkal dolgoztál együtt. Már akkor fontolgattad, hogy külföldre mennél?

A szakmai gyakorlatomat a Budapest Táncháznál töltöttem, de az iskola egy ponton nem engedte, hogy visszamenjek oda dolgozni. Majd ott álltam 19 évesen, megkaptam az évad legjobb végzős növendéke díjat, és úgy éreztem, nem használnak. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefont, a Frenák Pál Társulat keresett, a következő héten Gergye Krisztián, aztán Barta Dóra, és hirtelen már három kreációban dolgoztam egyszerre. Bár már ekkor is erősen vonzott a külföldi közeg, tudtam, hogy még nagyon sokat kell fejlődnöm hozzá. Dóra társulatában (Kecskemét City Balett) csodáltam, hogy mennyit dolgoznak, izzadnak a táncosok, én is meg akartam tapasztalni ezt a hajtást. Heti hat előadásunk volt, 9-től 3-ig, majd 5-től 10-ig bent voltunk a színházban, nem volt szabadnapom éveken keresztül, de akkor még nem zavart, hogy nincs magánéletem. Szakmailag sokat kaptam, de érzelmi nehézségekkel is meg kellett küzdenem. Komoly evés- és testképzavarom lett például, éveken keresztül terápiára jártam utána, hogy ezeket feldolgozzam.

Hogyan került képbe Hollandia?

Hollandia nagyon közel áll a szívemhez, a mai napig otthon érzem magam ott. Eredetileg az NDT-ben szerettem volna táncolni, ahova egyszer felvételiztem. Felmondtam Kecskeméten, beütött a Covid, és megint ott álltam munka nélkül. Az Ivgi&Greben társulat egy spontán döntés volt, a határidő után küldtem el nekik a jelentkezést nagy szabadkozások közepette. Másnap jött a meghívó a válogatásra.

Gondolom, kint egészen más szemlélettel találkoztál.

Ott még nem annyira. Ez az alkotópáros előtte meghívott koreográfusként dolgozott különböző társulatoknál, majd kaptak támogatást, hogy indítsanak Hollandiában egy saját csapatot. Nulla struktúrával kezdték, viszont értékes szakmai tapasztalat volt, mert folyamatosan turnéztunk az előadásainkkal. Fél év múlva felmondtam, és majdnem abbahagytam a táncot, de az utolsó pillanatban, az esélytelenek nyugalmával még beadtam a jelentkezésemet a Göteborgi Operaház balettegyütteséhez. A meghallgatás után egy héttel jött a telefon, egy svéd szám keresett. Gondoltam, biztos a hotelben hagytam valamit. De nem, Katrín Hall (az együttes vezetője – a szerk.) hívott, és azt mondta, ha szeretnék menni, számítanak rám. Göteborgban aztán csak ámultam.

Mesélj kicsit az ott szerzett tapasztalataidról.

Ezt az élményt ahhoz tudom hasonlítani, mint amikor kijössz egy bántalmazó kapcsolatból. Ha hozzá vagy szokva a rossz körülményekhez, nehezen tudod befogadni azt, hogy hirtelen minden jót megkapsz, és egészséges környezet vesz körül. Ha megszokod, hogy te csinálsz mindent magadnak, és úgy bánnak veled, mint a kutyával, utána nagyon nehéz felnőni ehhez. A svéd támogatási struktúra Európában is egyedülálló. Ez egy olyan társulat, ahol szülhetsz gyereket, majd megöregedhetsz, sőt a táncos pályád után is támogatva vagy, hogy kitanulj egy új szakmát. Kaptunk pszichológust, volt személyi edzőnk, edzőterem, szauna, 3 különböző fajta fizioterápia. A holisztikus szemlélet nagyon fontos része az együttesnek, és a verbális kommunikációnak is teret adnak. Sok volt a meeting, néha már idegesítően sok. A svédek ilyenek. Az igazgatónőnek az volt a mondása, hogy »The dancer has a voice too« (»A táncosnak is van szava« – a szerk.). Csak néztem, hogy ez akkor azt jelenti, hogy én is elmondhatom a véleményemet?

Mi történt, hogy mégis azt mondtad egy idő után, hogy elég volt az ottlétből?

Nem voltam jól lelkileg abban az időszakban. Talán pont az előbb említett dolgok miatt: annyira új volt a rendszer, hogy nem tudtam befogadni ezt a sok jó dolgot. Ott voltunk 35-en, mind tehetséges táncos, és bár furcsán hangozhat, az egómnak is nehéz volt elfogadni azt, hogy itt nem én vagyok a legügyesebb.

Ebben az időszakban ráadásul az angolom valamilyen lelki okból kifolyólag leblokkolt, így nem tudtam igazán kifejezni magam. A monotonitás is kikészít: minden nap 9-től 5-ig dolgoztunk, sokszor hónapokon keresztül ugyanazon a kreáción, néha olyan koreográfussal összezárva, akitől a szőr is felállt a hátamon. Összehasonlításképpen: Magyarországon a táncelőadások általban három hét alatt elkészülnek. Ezek a híres koreográfusok sokszor csak egy jó táncost láttak bennünk, nem akartak valóban megismerni, míg korábbi munkáimnál az alkotók építkeztek az előadókból is. A sok apró dolog végül egy nagy, kerek fájdalomkupaccá alakult. Rájöttem, hogy szeretek kevés emberrel dolgozni, mert azok mélyebb kapcsolódásokat tudnak szülni. Rosszul vagyok a felszínességtől.

Jó kapcsolatot ápolsz a volt kollégáiddal?

Abszolút! Érdekes, hogy sokszor átértékelődnek ezek a kapcsolatok, amikor már van egy távolság időben és térben köztetek. Később nagyon közel kerültem a volt munkatársaimhoz. Mikor nyáron Barcelonában voltam, és előadták Alexander Ekman Hammerjét, amiben eredetileg én is benne voltam, végigbőgtem az egészet.

A koreográfusoktól egy-két alkotói trükköt, metódust is elleshettél. Dolgozol most saját előadáson?

Van egy koncepció most a fejemben, és valószínűleg nem várok addig, amíg támogatást kapok rá. Annyira fontos maga a folyamat, hogy anélkül is végigviszem. Külföldön sokkal több a kísérletezés, és nem kell mindennek elsőre jónak lennie – ezt próbálom átültetni én is. Foglalkoztat a humanitás, vagyis maga az ember. Mivel a neoklasszikus vonalról jövök, ahol minden a technika körül forog, érdekel a nyers kifejezésmód, a fájdalom, vagy az olyan alapvető dolgok is, mint légzés, ami a legutóbbi darabomban, a Crack Your Heart Openben is megjelent.

Ez a testi-szellemi tudatosság, self care vonal mióta része az életednek?

Még anyukám vezetett be a meditáció világába gyerekként, agykontrollra vitt, mentem vele jógázni. 2020-ban a Covid alatt kezdtem el pszichológiával foglalkozni, amikor nem lehetett táncolni. Az evészavarom meghatározó élmény volt, és elkezdtem felfejteni, hogy ez miből fakad. Ha az ember elkezd lemenni mélyre, előjönnek a családi minták, traumák. Hosszú út vezetett odáig, hogy például a nőiességemet elfogadjam, szabadon megéljem, és előadóként megtanuljam használni a benne rejlő erőt. Most szomatikus edukátornak tanulok nők számára egy ausztrál iskolában, szeptemberben fogok végezni. Elmentem Indiába is, ahol szattva himalájai jógával és kriya meditációval és breathworkkel foglalkoztam. Két világban mozgok, és ez így jó: a holisztikus, szomatikus fókusz találkozik a táncművészet testet megerőltető, kihasználó világával.

Szoktál egyéni és csoportos szomatikus órákat is tartani.

Egyre több kliensem van, és sokat tanulok ezekből a folyamatokból. Magamról, másokról, meg a kapcsolatunkról a testünkkel. Amikor csak egy emberre fókuszálok, rögtön jön a visszajelzés, látom, ahogy fejlődik a másik, átmegy dolgokon. Szeretnék több energiát ezekbe a fókuszált egyéni órákba fektetni, ahol megmutatkozik az az esszencia, ami számomra nagyon fontos az életben: a mélységek megélése.

A cél ezeken az órákon a testünkhöz való egészségesebb kapcsolódás, az elfogadás növelése?

Érdekes, hogy például a legutóbbi kliensemmel teljesen más témával dolgoztunk, egyáltalán nem a test volt a fókuszban. Alapvetően azért jött, mert szenved a testével, de ahogy elmélyültünk ebben a folyamatban, lassan kiderült, hogy igazából nem is a testével volt probléma, csak ott hordozott bizonyos feszültségeket.

Táncosként úgy éreztem, hogy ki van használva a testem, ezért fordultam a puha mozgások felé (innen jött Betti órájának neve, a Soft Movement – a szerk.). A fókusz mostanra áthelyeződött arra, hogy hogyan tudunk jobban befelé figyelni, a testünkre, a légzésünkre – olyan ez, mint egy táncmeditáció. Nehéz dolgok is felszínre kerülhetnek, érzelmileg pedig intenzív tud lenni ez a folyamat. Sokan akár évekig járnak pszichológushoz, de nem változik semmi, mert mindent fejben próbálnak megoldani, miközben a test és a lélek elválaszthatatlan egymástól. Persze fontos látni a határokat, hogy meddig tudok én segíteni, és mikor kell másik szakembert is bevonni. Eddig szerencsére olyan esetek találtak meg, akikhez megvolt a kompetenciám.

Párhuzamosan folytatod tehát a kettőt, a színpadi létet és a segítő utat. Mit jelent számodra most a siker?

A kiegyensúlyozottságot és a nyugodt idegrendszert. A támogató hátteret, amibe most kezdek visszatalálni. Amikor olyan emberek vesznek körül, akik elfogadnak, és akik mellett teljesen önmagam lehetek. Szeretnék még külföldön dolgozni, bár most jó érzés Magyarországon lenni, és hosszú évek után tudni, hogy van egy hely, ami az enyém, nem pedig hotelszobákban lakom, mint az elmúlt években. Van egy rendszer az életemben, és amikor bent vagyok a teremben, az mára énidővé alakult, utána pedig jó érzés a figyelmemet egy másik ember felé fordítani.

Mi a kedvenc helyszíned Budapesten? Jelenleg a kis lakásom a Kissvábhegy mellett, ahova elmenekülhetek feltöltődni az intenzív időszakokban.

Mit olvastál utoljára? Julia Camerontól a The Artist’s Way-t. Eköré szerveztem egy programot is több csodálatos emberrel együtt.

Ajánlj egy filmet, ami hatott rád! Hamnet.

Mondj egy bakancslistás helyszínt, ahol még nem jártál, de szeretnél! Bali. Már nagyon régóta tervezek menni, de egy-egy újabb projekt ezt mindig megakadályozta.

Ki az a zenei előadó, aki mostanában sokat pörög nálad? Florence + The Machine, James Blake, Sandrayati.

Mi volt a legutóbbi felismerés, amire rájöttél? Hogy elég vagyok.

Melyik a kedvenc napszakod? Az édes, lassú reggelek.

Milyen állat lennél? Egy szabad madár.

Mondj 3 tárgyat, amit mindig magaddal viszel, ha utazol! Fülhallgató, a naplóm és egy könyv. Ezek a mindennapjaimon is velem vannak.

Ki az, aki most különösen inspirál? Mostanság sokat gondolok olyan művészekre, akiknek azt mondták, hogy »sosem fognak semmire se menni a művészetükkel«. Ők inspirálnak.

Rituálé előadások előtt, amit nem hagynál el? Zenehallgatás sminkelés közben, és mantrázás közvetlenül a színpadra lépés előtt, amit anyukám 6 évesen tanított nekem.

Van olyan hazai brand, ami most különösen közel áll a szívedhez? Nagyon szeretem a magyar termékeket, de most a saját kisvállalkozásomat hoznám fel: a WAVES OF HER-t. Májusban egy különleges vonallal bővül a márka.